Eddig nem tudtam elképzelni, hogy milyen az a - velem egykorú - ember, aki nem látja magát 5-10 év múlva. Hiszen mindenkinek vannak tervei, hogy mit is akar az élettől. Mindig is tudtam mi szeretnék lenni, hol szeretnék tanulni, és elképzeltem magam a jövőben, ahogy otthon sertepertélek. Azonban most én is egy lettem a sok közül. A hétvégén teljes pánik tört rám. Folyamatosan csak azok a kérdések jártak a fejemben, hogy "Mi van ha nem sikerül?", "Mi van, ha én ehhez nem vagyok elég jó!?"..stb. Erre még "egy lapáttal rá tett", hogy szombaton volt a barátom diplomaosztója. Rendkívül büszke vagyok rá. Ráadásul elég okos. Én mindig egy erős 3 tanuló voltam. Bevallom, nem feszülök meg itthon a tananyagtól. Abból élek, amit órán hallok. Tudom, hogy ez nem elég. Minden egyes dolgozat után bűntudatom van. "Tényleg olyan nehéz lett volna leülni, és megtanulni?" - teszem fel a kérdést mindig. Persze persze, mindenki utólag okos. 2 év múlva érettségizem - köszönöm évveszteség és nyelvi előkésztő (remélem érződik a szarkazmus) -, és nem tudom elképzelni, hogy nekem ez menni fog. De hogy menjünk egy kicsit messzebbre, fogok vajon egyszer én is talárban állni és fényképezkedni büszkén, mosolyogva, megkönnyebbülve, diplomával a kezemben? És ha igen, valóban az lesz az a szakma, amit életem végéig szeretnék is csinálni? Túl sok a kérdés, túl sok a ha, túl sok idő. 
 Na de először is az érettséginek kell meglennie. Attól talán még a szóbeli részétől nem is félek, hiszen adott tételeket kell "csak" megtanulni. De az írásbeli. Na ott bármit kérdezhetnek. Bármit. Ez az, ami mondhatni kiakaszt. És ott már nem elég a kettes. Rendkívül maximalista vagyok és hármasról még csak hallani sem szeretnék.
 Bár hiszek abban, hogy már az egész életünk "meg van tervezve" és minden okkal történik, mégis rendkívül félek, hogy semmi sem fog összejönni...